L' amant - A szerető

Erre a filmre véletlenül bukkantam rá, megtetszett az egyik filmbeli kép: egy kínai férfi, s egy nagyon fiatal, gyönyörű, hatalmas kalapos kislány.

Nem írnék róla ismertetőt, akit érdekel az elolvashatja itt: http://port.hu/a_szereto_l__amant/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=2333&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_topic_id=2

Hisz ebben a történetben nem a cselekmény a fontos, nem az események, hanem az érzelmek, s azt viszont tökéletesen ábrázolja. Nem véletlenül jelölték annak idején az operatőrt Oscar-díjra, a látványvilág, a kamera mozgás fantasztikus, ugyanúgy, ahogy a színészi játék is. 

Ennek ellenére se tudtam együtt érezni sokáig a főhősökkel,  nem tudtam azonosulni velük. Talán túl távoli az a világ, túlságosan más a kultúra, vagy talán túlságosan fiatal, tapasztalatlan vagyok még hozzá.

Talán ha tíz, húsz, harminc vagy negyven év múlva újra megnézem, jobban megértem. 

Nem könnyű film, de olyan, amit az ember még ha soha sem nézi meg még egyszer, nem felejt el. Mert az érzelmek, amiket maga után hagy feledhetetlenek.

Az utolsó képkockák láttán, hajó indulásakor, onnantól elhittem, hogy a lány is szereti, csak túl fiatal, túl reménytelen a helyzet, s túl fájdalmas lenne, hogy ezt bevallja. Onnantól együtt sírtam vele. S talán akkor egy kicsit megértettem az előzményeket is. 

Érdemes egyszer megnézni, ha már elég idős hozzá az ember. Én még nem voltam az.

Kids on the slope

Még nem értem a végére, de úgy éreztem megérdemel egy bejegyzést. :)
Már talán írtam, hogy az elmúlt években, ahogy felfedeztem a doramákat, valahogy egyre kevésbé találtam olyan animéket, amik megragadták volna figyelmem, s akár az első részüket végig bírtam volna nézni. Ennek egyik oka, hogy elég éles határvonalak vannak a műfajok között szerintem, s bár néha igen csak gyermetegen romantikus, és nyálas tudok lenni, a slice of life történetek sokszor  túl könnyednek bizonyulnak még nekem is, a shounen történetek leheletnyi romantikája pedig számomra túl kevés.

Most mégis egy slice of life-ról írnék. A vizsgaidőszakban kezdtem el, unalmamban, azaz amikor már tanulni nem akartam, de hirtelen nem tudtam mit olvasni, nézni. Nem vártam sokat a történettől, de kellemesen csalódtam. Ki kell emelnem, hogy szerintem nagyon szép, igényes a rajzolása,  szerethetőek a karakterek, s bár nem a világ megmentése a cél, nem robbantgatnak, harcolnak, mégis elvarázsolt.

A történet ott kezdődik mikor egy városka iskolájába új tanuló érkezik. Gyenge fizikumú, szemüveges, stréber, ám de a sok költözés miatt eleddig igencsak magányos hősünk kétségbe esve menekül fel a tetőre a hirtelen rászegeződő figyelem elől, rögtön az első napon, ahol az iskola fenegyerekébe, a rettegett Kawabuchiba  (alias Sentarou) botlik. S innen kezdődnek a bonyodalmak, ugyanis a pletykák nem mindig igazak, s a két fiú hamar talál egy közös szenvedélyt: a zenét. Lassan barátság alakul ki köztük, elkezdődnek az alagsori dzsemmelések, melynek lelkes hallgatója Sentarou gyermekkori barátja, Rikko. Közben bekapcsolódnak más szereplők is: Rikko édesapja, aki nagybőgőn játszik, Jun-ni, a trombitás tokioi egyetemista, s a gyönyörű, felsőbb éves Yurika.

Az openingről és endingről nem igazán tudok nyilatkozni, idő hiányában én ezeket mindig áttekerem, bár az openig igazán hangulatos volt. Az animének hangsúlyos része a zene, néhol nagyon jól eltalálták, néhol nekem azonban egyszerűen csak zajongásnak tűnt, bár az is igaz, hogy ezen a mesén kívül még nem nagyon találkoztam a jazzel.

Ennek ellenére egy kellemes, hangulatos animét kaptunk, aminek már nagyon várom a befejezését, s amit mindenkinek csak ajánlani tudok. :)