A történet Miáról szól, aki a londoni Royal Ballet Schoolba való felvételijére készül, s ha mindez nem lenne elég erőpróba, szembesülnie kell a felnőttlét kihívásaival, küzdenie kell a barátságáért, a szerelméért, a családjáért.
A regénnyel szerintem rengeteg a probléma, s ezek közül a legtöbb talán a szereplőkkel van.
Mia még csak-csak szerethetőre sikeredett, szimpatikus, ahogy küzd az álmaiért, ahogy próbál helytállni az élet minden területén, s még mentes attól a hibától is, ami a tinédzsereknek szóló regények főhősnőinek gyakori defektusa, miszerint az imádott, de elérhetetlennek tűnő szerelmese helyett ideiglenesen megpróbál egy kapcsolatot működtetni egy belé szerelmes daliás, s lovagias ifjúval.
Azonban ha a családját vesszük alapul, az édesanyjával való kapcsolata már elég felemás lett. Számomra érthetetlen, hogy az édesanyja miért nem teszi félre a büszkeségét, a haragját, annak érdekében, hogy a lánya megvalósíthassa az álmait, hisz nem pillanatnyi fellángolásról beszélünk, hosszú ideje bizonyítja állhatatosságát, s kitartását a balett irányában. Az is furcsa, hogy ennyire elvakult a lánya képességeit illetően, végtére is egy rossz, bukdácsoló tanulót kívánna mérnöki vagy jogi egyetemre küldeni? Bár az is lehet, hogy ez azért olyan érthetetlen számomra, mert én mindig csak támogatást, bátorítást kaptam a szüleimtől, s erejükön felül támogatják a céljaimat.
Ezzel szemben Pault kifejezetten megszerettem, ahogy a mostohaanyját, s -testvéreit is, s az édesapjával kapcsolatban sem táplálok különösebb negatív érzelmeket.
A könyv másik három fontosabb szereplője ellenben már elég ambivalens érzelmeket ébresztett bennem. Kezdjük talán Carllal, aki Mia udvarlójaként megnyerő, s szerethető figura, Nina barátjaként azonban már inkább ijesztő, s a könyvben olyan pálfordulásokat láthatunk tőle, hogy kicsit nehezen hihetővé vált számomra.
Nina is a szerethető barátnőből válik egy hisztis, elkényeztetett kislánnyá, aki nagylányt játszik, azonban az ő cselekedetei, motiváció jobban érthetőek, hisz ezt a változást elég kemény pofonok váltották ki.
S akkor ott van Patrick, regényünk hőse! Na, az ő személyével nem vagyok kibékülve. A férfiú idősebb a főszereplőnknél, gyermekkoruk óta ismerik egymást, okos, elbűvölő, jóképű, kedves, jólelkű, a lányos anyák kedvence... Sorolhatnám vége láthatatlanul a pozitív jelzőket, de épp ez a baj. A karakter elég kétdimenziós. Ahogy a két főszereplő párbeszédei is. Ömlengősen terjengősek. Lehet, hogy túl szkeptikus vagyok, vagy még sose voltam igazán szerelmes, de kizártnak tartom, hogy a 21. században ilyen mondatok elhangozzanak. Arról nem is beszélve, hogy elképesztő türelemmel rendelkezik, hisz nem egyszer-kétszer kell végig hallgatnia Mia hisztéjét, ami még ha jogos is, friss kapcsolathoz képest meglepő őszinteséggel zúdítja a tengeren lévő srácra a problémáit.
A karakterek, párbeszédek terén oly részletesen jelzett problémák ellenére volt valami a könyvben, ami megfogott, ami miatt kétszer is elolvastam, s ami miatt tűkön ülve várom, hogy kezeim közé kaparinthassam a második kötetet. Az egyedüli probléma, hogy magam sem tudom meg mondani, hogy mi miatt. :)
(U.i.: Ennyit még nem kínlódtam a formázással...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése